Színház vagy valóság? // Teater eller verklighet? #Låtkainatstanna

Idén tavasszal is nagy volt a nyüzsgés a helyi amatőr színház, a Kvartersteatern háza táján. Ugyanis nyolcadik éve rendezték meg a Fiatalok Színházi Fesztiválját Sundsvallban. 130 tizenéves játszott hét különböző darabban, kilenc napon keresztül, folyamatos telt ház mellett. Akik éppen nem szerepeltek a Konsertteatern színpadán, azok egymás előadásait nézték, vagy belépőjegyet árultak, illetve a büfét vezették. Továbbá két bulit is szerveztek a fesztivál nyitása és zárása alkalmából. A tizenévesek magas színvonalú és vicces műsorral örvendeztették meg a stábot. Lehetőségem volt besegíteni a fesztivál körüli teendőkbe, amit az ifjak a saját „Oscar gálájukon” honoráltak. Nagyon büszke vagyok a tőlük kapott díjra, hiszen nincs annál értékesebb, őszintébb és kedvesebb, mint amikor egy csapat tinédzser ismeri el az ember munkáját! Köszönöm, srácok!

Az élettársam nem csupán a fesztivál szervezésében vállal oroszlánrészt évről évre, de csak úgy, mint a többi ifjúsági vezető, ezúttal is saját darabjával lepte meg a diákcsoportját. Az írás kilenc évvel ezelőtt született, egy valós újságcikk alapján: a bevándorlási hivatal (Migrationsverket) munkatársai pezsgőt bontottak, miután sikerült kiutasítaniuk az országból egy orosz családot. A színműben a háború elől menekülő anyuka és három leánygyermeke Svédországban talál menedéket. A testvérek kitűnően tanulnak az iskolában, egyikük a szerelmet is megtalálja osztálytársa személyében, aki épp a rendőrfőnök fia. A család hiába élt hosszú évek óta Svédországban, a bevándorlási hivatal mindvégig nem határozott az ügyükben, de most azonnali hatállyal kiutasítják őket az országból. Az anyuka és a lányok ismét menekülnek, a rendőrfőnök igyekszik nekik segíteni. A lányok osztálytársai tüntetést szerveznek, de hiába, a családot végül kitoloncolják. A Migrationsverket dolgozója elégedetten ünnepel a pezsgővel a darab végén.

Balról jobbra: a rendőrfőnök (Adrian Wahlström), Bengtsson közrendőr (Jonathan Norberg) és a bevándorlási hivatal dolgozója (Hanna Lind).

Néhány fiatal néző könnyes szemmel távozott az előadás után. Kiderült, hogy az egyik osztálytársukkal épp az történik, ami a darabban: Karina és édesanyja négy évig élt Svédországban, de most megkapták a kiutasító határozatot. Karina folyékonyan beszél svédül, gimnáziumban tanul. A Migrationsverket-nek négy évig nem sikerült pontot tenni az ügy végére, de most, hogy Karina betöltötte a 18-at, érdekes módon felgyorsultak az események. Gondoljunk bele, hogy mennyi minden történik egy kamasszal 14 és 18 éves kora között a saját környezetében is, nemhogy egy másik országban! Karinának itt vannak a barátai, itt folyik az élete, itt tervezte a jövőjét, ráadásul a testvérei Svédországban maradhatnak (forrás: Dagbladet). A lány barátai és osztálytársai nem hagyták annyiban a dolgot és tüntetést szerveztek a város főterére. A fiatalok, akik tegnap még a darabban szerepeltek, ma a való életben is felemelték a szavukat a döntés ellen. Sokadmagukkal vonultak a bevándorlási hivatal épülete elé tiltakozni. Én is velük tartottam, mert úgy láttam, hogy a Migrationsverket dolgozói több esetben hozzáértés és gondolkodás nélkül hoznak meg olyan döntéseket, amelyek más emberek egész életére kihatnak. Elég, ha csak a magam ügyét említem (nem tudták, hogy Magyarország az EU tagja, fogalmuk sem volt, milyen papírokat kell kitölteni), de másoknak is okoztak problémát a nemtörődömségükkel.

Karina esete megmutatta, hogy a mai tizenévesek képesek és hajlandóak élni a demokrácia által biztosított eszközökkel, hogy kiálljanak a társuk mellett. A társadalom felelős tagjaként nem hagyják, hogy a fejük fölött határozzanak a hatóságok. Hajrá, fiatalok, hajrá Karina!

#låtkarinastanna

#låtkarinastanna

Den lokala amatörteaterföreningen Kvartersteatern arrangerade som vanligt Ung teaterfestival. I år var det för åttonde gången. 130 tonåringar spelade sju olika pjäser på Konsertteatern. Festivalen drog fullsatta salonger i nio dagar. De som inte stod på scenen för tillfället, tittade på varandras föreställningar eller arbetade i caféet eller sålde biljetter. Dessutom organiserade ungdomarna två fester, en för att öppna och en annan för att avsluta festivalen. De som arrangerade underhöll de övriga med ett skojigt program på hög nivå. Jag hade möjlighet att hjälpa ungdomarna i caféet på festivalen, de tackade för hjälpen med ett fint pris på deras ”Oscars gala.” Jag är jättestolt över detta, för det är det mest fantastiska och ärligaste, när man blir hedrat av tonåringar. Tack så mycket, gänget!

Min sambo är inte bara ansvarig för att organisera festivalen varje år, men han som alla andra ledare hade en egenskriven pjäs till sin grupp. Han skrev manuset för nio år sen, detta efter att han läste en tidningsartikel: Medarbetarna på Migrationsverket öppnade champagne efter att de lyckades utvisa en rysk familj från landet. I pjäsen flydde en mamma med sina tre döttrar från kriget till Sverige. Syskonen är duktiga i skolan, en av dem hittar kärleken, när hon blir förälskad i polischefens son. Trots att familjen har levt många år i Sverige, har de inte fått uppehållstillstånd, men till slut fick de utvisningsbeskedet. De måste lämna Sverige så fort som möjligt. Modern och döttrarna flyr igen och polischefen försöker hjälpa till dem. Syskons klasskamrater organiserar en demonstration mot beskedet, men familjen blev utvisad ändå. Till slut firar migrationsverkets medarbetare nöjd med en flaska champagne.

Några ungdomar från publiken gick hem med tårar i ögonen efter föreställningen. Jag fick veta, att det händer det samma sak med en av deras klasskamrat nu som det var i pjäsen: Karina och hennes mor har bott i Sverige fyra år och de har blivit utvisad nu. Karina kan svenska flytande och studerar på gymnasiet. Migrationsverket kunde inte avsluta ärendet på fyra år, men när Karina fyllde arton, fick de beslutet på något konstigt sätt. Tänk hur mycket upplever en tonåring i sin egen omgivning mellan 14 och 18, det gäller ännu mer i ett annat land. Karina har sina kompisar, sin framtid och sitt liv, som hon planerade här. Dessutom hennes syskon kan stanna i Sverige (källa: Dagbladet). Karinas vänner och klasskamrater accepterade inte Migrationsverkets beslut och de organiserade en demonstration på torget. Ungdomarna som spelade föreställning igår, protesterade i verkligheten idag. De tågade till Migrationsverket för att demonstrera mot beskedet. Jag följde med, för jag själv upplevde att Migrationsverket beslutar utan kompetens och tankar i ärenden som påverkar en annan människas hela liv. Till exempel min egen situation: Migrationsverket hade ingen aning om att Ungern är ett EU land, de visste inte vilka papper skulle fyllas i, men jag känner till flera helt rubbade fall.

Karinas situation bevisade att ungdomarna av idag kan och vill använda demokratiska instrument för att kämpa för sin rätt. Som ansvariga medborgare i samhället tillåter de inte att myndigheterna fattar beslut som de själva anser vara felaktiga och orättvisa utan de använder sin demokratiska rätt att säga ifrån. Heja ungdomar, heja Karina!

Színházat építünk, társadalmat építünk / Vi bygger teater, vi bygger samhälle

Képzeljünk el egy hegyet a város tövében, erdővel, sziklákkal, egy-két muzeális kis házzal.

Norra Berget

"Itt júniusban színház lesz!" - mondták a svédek. Itt? Rét, vadvirágok, pillangók.
Erről valahogy az ismert Örkény anekdota jutott eszembe. De ezúttal nem így "folytak" a dolgok.

Május eleje óta szinte napról-napra lehetőségem nyílt figyelemmel kísérni, hogy születik A Színház. Hogyan kell amatőr színészekkel és ifjú segítőkkel művészetet teremteni. Minden olajozottan működik, profi körülmények között, a díszletet hivatásos színházak is megirigyelhetik. De mindez csak váz, amibe a résztvevők lelkesedése lehel életet. A próbákon és az előadásokon mindenki a saját szabadideje terhére vesz részt. Idáig talán semmi különös, hiszen a színház időigényes hobbi. De a színészek nem csak felvonulnak a színpadra, hanem részt vesznek az előkészületekben, a színpad, a nézőtér megépítésében, az előadás körüli teendőkben is. Hány segítő kéz kell a festéshez, csavarozáshoz, a lovak istápolásához? Nem tudom, de voltunk elegen, a feladatokra önként jelentkeztek a résztvevők. Nem kellett arra várni, hogy majd valaki megcsinálja, mindenki ott segített, ahol tudott (igen, mint az úttörő). Egy, közös cél lebegett a szemünk előtt: színházat építeni. Mindez csak az élvezet kedvéért, fizetést senki nem kap érte. Sok feladat adódik egy ilyen nagy vállalkozásban, többek között etetni, itatni azt a több, mint háromszáz nézőt, akik megnézik az előadást. Minden alkalommal jön legalább öt-hat önkéntes, többségében kamasz, akik iskola után, illetve most már a nyári szünet rovására dolgoznak a kávézóban. Ingyen. Év közben ők is próbálnak, fellépnek színházi csoportokban, most pedig részt vehetnek a kulisszák mögötti teendőkben. Ez sokszor kifejezetten prózai tevékenységeket takar, úgy mint mosogatás, kávéfőzés... Egyúttal felelősség is hárul rájuk, mert alkalmuk nyílik pénzzel dolgozni. Önálló munkát, szabadságot kapnak, amikor progamfüzetet, jegyeket árulnak. Senki nem áll a sarkukban és nem ellenőrzi őket, hogy koronára pontosan stimmel-e a bevétel. A vezetés megbízik bennük, a fiatalok pedig mindent kihoznak magukból. Mikor már körvonalazódtak a feladatok, mindenki tudta a maga dolgát, kérés, noszogatás nélkül tette, amit kell. Segítjük egymást, partnerek vagyunk, együtt építjük fel az előadást estéről-estére.

 Azt láttam eddig, hogy ez a bizalom az élet egyéb területén is létezik. Apró dolgokra gondolok most, amelyek megkönnyítik a mindennapokat.
Például a szupermarketben lehetősége van a vásárlónak önnállóan beszkennelni a kívánt árut, amikor kosárba teszi, majd a kijáratnál kártyával fizet és távozik. Nincs sorbanállás a pénztárnál, egyedül intéz mindent a vevő. Véletlenszerűen előfordulhat ellenőrzés, és volt már példa, hogy valaki visszaélt a rendszerrel, de alapvetően létezik a bizalom. Ha a vásárlás egyszerűbb, az ember szívesebben és gyakrabban tér be a boltba. Másrészt nem hiszem, hogy kevesebb pénztárost vesznek így föl, de az biztos, hogy kisebb teher van rajtuk.
Továbbra is bizalom: a temetőben, a vízcsapnál áll egy öntözőkanna, ami az odalátogatók kényelmét szolgálja. Ez a kanna mindig ott van, közös, tehát mindenkié. Nem viszi el senki.
Az emberek lépten-nyomon bizalmat adnak és kapnak, a rendszer működik. Véleményem szerint ez Svédország sikerének az egyik titka.

Tänk er, ett berg i stan med skog, stenar och några gamla hus från 1700 talet. 

"Här ska vi spela teater i juni!" - sa svenskarna. Här? Det finns hage, vilda blommor, fjärilar och ett oräkneligt antal mygg.

Från början av maj kunde jag uppleva hur föreställningen växte fram. En massa ungdomar kom och hjälpte till med saker runt föreställningen. Allt funkar jättebra, scenografin skulle vara perfekt också för en professionell teater. Men det är skådespelarna, de som medverkar, de fyller pjäsen det med liv. Alla skådespelare deltar i repetitioner och föreställningar på sin fritid. Det är kanske inte konstigt, för teatern som hobby kräver mycket tid. De spelar, men de byggde också scenen, läktaren osv. Hur många hjälpande händer behövs för att måla, skruva, sköta hästarna? Jag vet inte, men vi var många, alla hjälpte frivilligt. Vi hade ett gemensamt mål: att bygga teater. Det är bara för nöjes skull, man är inte betald för att spela eller jobba där. 

Det finns mycket att göra i ett sådant stort projekt, till exempel leverera mat och dryck för mer är än trehundra människor som tittar på föreställningen. Varje gång kommer minst fem-sex volontärer, mest tonåringar, som kom efter skolan och på sommarlovet för att jobba på caféet. Gratis. Under skoltiden repeterar och spelar de i sin egen tonårsgrupp och nu har de möjlighet att arbeta bakom kulisserna. Oftast betyder det ganska vanliga sysselsättningar, t.ex. diska eller koka kaffe... Samtidigt får de ta ansvar, när de jobbar med pengar. De får frihet, ett eget ansvar när de säljer biljetter eller programblad. Igen frågar eller kontrollerar de om pengarna stämmer. Styrelsen litar på dem och ungdomarna gör sitt bästa. När arbetsuppgifterna blev utdelade, gjorde alla vad det skulle göras utan att någon behöver säga det. Vi hjälper varandra, vi är partners för att bygga föreställningen varje gång. 

Min erfarenhet är att förtroendet existerar också i andra delar i samhället. T.ex. på affären kan man scanna varorna själv sen betalar man med kort. Man behöver inte stå i kön, man gör allt själv. Ibland blir man kontrollerad vid kassan. Det finns någon eller några som missbrukar systemet, men det fungerar ändå. Om det är enklare att handla mat, man går dit gärna och oftare. Jag tror inte att affärerna sparar med arbetskraften, men kassörers jobb blev lättare. 

Förtroendet igen: På kyrkogården står en kanna vid vattenkranen, som är i besökandes tjänst. Den där kannan är alltid där, så alla kan använda den, men ingen tar den med hem.

Man ger och får förtroendet varje ställe, jag tror att det är en viktig del i Sveriges framgång.