Lakóautóval Európában. Kémek a sasfészekben (ötödik rész) // Med husbil i Europa. Örnnästet (femte delen)

A Kárpát-medencét elhagyva az osztrák Alpok felé vettük az irányt. Kitaláltuk, hogy az autópálya helyett a kanyargós, hegyi utakat részesítjük előnyben. Elnézve a girbegurba vonalakat a térképen, melyek fölé egy áthúzott lakókocsi volt a rajzolva (tehát nem lakóautó), fel voltam készülve a kalandos utazásra.

Rögtön Graz után letiltottuk a GPS-en a sztrádát, mire Nilssonné (ahogy mi hívjuk a készülékünket), úgy állt bosszút rajtunk, hogy egy egészen keskeny erdei útra csalt bennünket. A fák ágai oldalról az autót súrolták, csak remélni lehetett, hogy nem jön szembe senki.

erdei út // skogsväg

Negyedórás kocsikázás után végre kijutottunk a civilizációba baj nélkül. Innen már csak felfelé vezetett az utunk. Egymást követték a tekervényes, 23 %-os emelkedők. Mi óvatosan haladtunk, betartva a sebességhatárt nehogy úgy járjunk, mint tavaly. De nem így az osztrák motorosok, akik száguldoztak a veszélyes szakaszon. Az egyik út menti vendéglőnél megálltunk ebédelni. Mielőtt kiszálltunk az autóból, át akartuk állítani a hűtőszekrényt a menetközben használatos 12 voltról az állóhelyzetre kitalált gazolin vezérlésre, de olyan magasan voltunk, hogy vélhetően a levegő alacsony oxigéntartalma miatt ez a funkció már nem működött. Végül nem veszett kár a hűtő tartalmában, mivel hamar kihozták a friss, puha bécsi szeletet, krumplival és salátával. A bőséges ebédért 10 € -t fizettünk fejenként.
Aznap este egy Murau melletti kempingben pihentük ki a kalandos utat.

Reggel továbbindultunk Németországba, Berchtesgadenbe. Az utunk ismét kanyargós és meredek volt, de végül szerencsésen megérkeztünk az alpesi kempingbe. A parkolóhelyeket lépcsőzetesen alakították ki, hogy az autók sík terepen tudjanak állni a hegyoldalban. Gyönyörű panoráma tárult a szemünk elé: a táborhelyet az Alpok ölelte körbe, a felhők a hegy oldalában gomolyogtak.

Camping Berchtesgaden

Másnapi úticélunk a Sasfészek, azaz Adolf Hitler egykori nyaralójának megtekintése volt. A parkolóhoz érve meglepődtem, hogy szinte tele volt, egész Európából sorakoztak ott autók. A jegy megváltása után buszokra terelték a látogatókat. Mi is így indultunk fel a célhoz. Az eddigi hegyi utak eltörpültek a Sasfészekhez vezető igen meredek és kacskaringós út mellett. Egyszerre csak egy busz fért el a szerpentinen, a két irányból közlekedő járművek bevárták egymást. Utólag olvastuk, hogy ezeket a buszokat speciális motor- és fékrendszerrel látták el, hogy biztonságosan közlekedhessenek az alpesi terepen. A végállomáshoz érve előre meg kellett mondani, melyik járattal szándékozunk visszamenni, így igény szerint tudják küldeni a járműveket.

A Sasfészek felé // upp mot Örnnästet

A Sasfészekhez egy márvánnyal kirakott alagúton keresztül kell áthaladni, majd az impozáns lifttel lehet felmenni az épülethez. Először a csúcskereszthez sétáltunk fel, ahonnan jó idő esetén a 360 fokos panorámában lehet gyönyörködni, de mi csak a ködöt láttuk magunk körül. Útközben még az eső is eleredt, így igyekeztünk vissza a házhoz. Napsütésben a teraszon lehet pihenni, ebédelni, de most mindenki a benti étteremben keresett menedéket. Egy másik helyiségben a Sasfészek építéséről volt egy kiállítás. Berchtesgaden egy nyugodt üdülőfalu lehetett a nácik felbukkanásáig. A ház és a felvezető út 13 hónap alatt készült el, 1937-38-ban. Az építkezés halálos áldozatokkal is járt. Az eredeti elgondolás szerint veszély esetén Hitler könnyebben menekülhetett volna innen a szövetséges országokba. Valójában azonban a führer ritkán tartózkodott ott. A bombázásokat sértetlenül átvészelte az épület. A háború után az amerikaiak használták katonai célokra, majd 1960-ban kapta vissza Bajorország. A sok látogatót nem csak a történelmi vonatkozásnak, de a Kémek a sasfészekben című filmnek is köszönheti, bár a forgatási helyszín Ausztriában volt.

alagút // tunnel

Sasfészek // Örnnästet

csúcskereszt // minneskorset

A rossz idő miatt végül egy korábbi busszal mentünk vissza. Lent, a parkoló melletti ajándékboltban több nyelven, még magyarul is lehetet kapni információs füzetet a Sasfészekről, de mi végül a svéd változat mellett döntöttünk.

Közvetlenül a bolt mellett találtuk az ún. dokumentációs központot, amelyben az egész történelmi korszakot bemutatták. A legérdekesebbek a helyi propagantafotók voltak: a nép közé leereszkedő vezető berchtesgadeni gyerekekkel, fiatalokkal fényképezkedett. Több képen láthattuk Hitlert, mint magánembert, ahogy az üdülőfaluban, „egyszerű emberként” pihen. A dokumentációs központ alatt nagy kiterjedésű bunkerrendszer húzódik. A bombázások alatt végül nem a katonai vezetők, hanem 1000 munkás bújt meg benne és élte túl a második világháborút.

Berchtesgadenről elbúcsúzva észak felé vettük az irányt és néhány nap múlva megérkeztünk Svédországba.

Efter att vi lämnade Ungern, körde vi vidare mot de österrikiska Alperna. Vi kom på idén, att istället för motorvägen, åka på de smala, kurviga alpvägarna. När jag såg de krokiga linjerna på kartan med en överstruken husvagnsymbol, blev jag förberedd för en äventyrlig resa. 

Direkt efter Graz förbjöd vi motorväg på GPS:en, men Fru Nilsson (vår GPS heter så) blev så arg, att hon ledde oss till en ovanlig smal skogsväg. Trädenas grenar skrapade i bilen, när vi åkte förbi. Vi kunde bara hoppas, att ingen skulle komma emot oss. Efter en kvart nådde vi civilisationen igen. Därifrån åkte vi bara uppför, slingriga, tjugofyraprocentiga stigningar avlöste varandra. Vi åkte försiktigt och hade koll på hastighetsbegränsningarna, för att undvika det som hände förra året. Men de österrikiska mc- förarna körde oerhört fort på den farliga sträckan. Vi stannade vid en liten restaurang för att äta lunch. Innan vi klev ut, tänkte vi ställa om kylskåpet från 12 volt som man använder medan man åker, till gasol som passar bra under tiden när bilen står stilla. Men vi var så högt upp, att gasolen inte fungerade, syrehalten i luften var troligen för låg. Trots detta klarade sig maten bra i kylskåpet, för vi fick vår goda wienerschnitzel med potatis och sallad snabbt. För denna exemplariska  schnitzel betalade vi 10€ per person. 

På kvällen kom vi framme till en camping nära till Murau. Där vilade vi ut efter den äventyrsfulla resan. Nästa dag åkte vi vidare till Berchtesgaden, i Tyskland. Vägen var kurvig och brant, men vi klarade oss utan några som helst problem. Campingen ligger i Alperna, så parkeringsplatserna var gjorda som terrasser för att bilarna inte skulle hamna nere i dalen.  Vi hade underbart panorama från vår plats på campingen, de höga bergen och molnen som skymde deras toppar. 

Nästa dags resmål var Örnnästet, som var Adolf Hitlers ”sommarstuga.” När vi kom fram till parkeringen i Obersalzberg-HIntereck (Längre fick man inte köra), blev jag förvånad, för den var nästan full med bilar från hela Europa. Efter att man köpt biljetter, blev man skickad till de specialgjorda bussarna som väntade på att skjutsa turisterna till örnnästet. Alpvägarna, där vi åkte tidigare var ingenting jämfört med den branta, smala och kurviga vägen till Örnnästet. Vägen var så smal att det bara fick plats en buss och knappt det så chaufförerna väntade på varandra och körde i konvoj. Senare läste vi bussarna har specialbyggda motorer och bromssystem för att de klarar att åka på den här serpentinvägen med säkerhet. På ändstationen fick man säga vilken tid man tänker åka tillbaka, för att de vet hur många bussar ska skickas. 

Till Örnnästet gick vi genom en marmortunnel som ledde till en luxuös hiss som man åkte upp med till byggnaden. Först promenerade vi upp till minneskorset. När vädret är fint, har man 360 graders panorama framför sig, men vi såg bara dimman runt berget. Det började regna, så vi skyndade oss tillbaka till huset. Annars kunde man vila och fika på terrassen, men på grund av vädret hade folk sökt sig till inomhusrestaurangen. I ett annat rum fanns det en utställning om byggandet av örnnästet. Jag misstänker, att Berchtesgaden var en lugn semesterby innan nazisterna dök upp där. Huset och vägen upp byggdes under 13 månader, mellan 1937 och 38. Byggarbetet skördade också dödsoffer. Planen var att vid fara kunde Hitler enklare fly därifrån till sina alliansländer. Men i verkligheten var Hitler sällan där. Byggnaden klarade sig trots att man de allierade försökte bomba den. Efter kriget använde amerikanerna huset för militära ändamål. Bayern fick det tillbaka 1960. Örnnästet är populärt inte bara för historiens skull, det blev mer känt efter den amerikanska filmen, fast inspelningen skedde i Österrike. 

Eftersom det var dåligt väder, åkte vi tillbaka med en tidigare buss. I en affär på parkeringen kunde man köpa informationsbok om Örnnästet på många olika språk, till exempel på ungerska (som är inte vanligt) och på svenska. Vi tog den på svenska för min sambos skull. 

Direkt vid affären fanns det så kallade Dokumentationscenter med en utställning om nazitiden. De lokala propagandabilderna var de mest intressanta: det var foton om Hitler i sällskap med ungdomarna från Berchtesgaden och bilder av honom som ”privatperson” när han vilade i byn. Under dokumentationscenter finns det ett bunkersystem. I detta tog ettusen civila arbetare skydd under bombningarna och på så sätt överlevde de det andra världskriget.

Efter att vi tog avsked från Berchtesgaden, fortsatte vi vägen norrut och efter några dagar kom vi framme till Sverige. 

Nyolc évszak öt nap alatt, avagy szomszédolás Norvégiában // Åtta årstider under fem dagar, eller grannbesök i Norge

Idei első lakóautós túránk Norvégiába vezetett. A kocsi felkészítve, a spájz és a hűtő megpakolva, így indultunk el a sundsvalli tavaszból. Ahogy közeledtünk a hegyek felé, megváltozott a tájkép. Sehol egy zöld levél, a fű is sárga. Mint Sundsvallban egy hónappal ezelőtt. Később az út mentén feltűnt egy-két fehér folt, majd hamarosan összefüggő hótakarót láttunk a földeken. A legtöbb porta előtt még kint parkolt a helyiek legfontosabb téli közlekedési eszköze: a motoros szán. A tavak részben vagy egészben még be voltak fagyva. A tavasz első jeleit a bennszülött lakosságon lehetett észlelni: a tizenéves srácok egy szál pulóverben mászkáltak az utcán. Nem lehetett több három foknál.

Első este Hamrában (Hamrafjället) táboroztunk le. Hullt a hó és a havaseső, erősen fújt a szél. Utolsó erőnket összeszedve próbáltuk ráerősíteni az autó ablakára a szigetelő takarót, de valahogy mindenfelé akart szállni, csak a megfelelő helyre nem. A Deltából ismerős sarkkutató jelenetet túllicitálva küzdöttünk az elemekkel, mire mindent elrendeztünk. Utána már csak bentről éreztük, ahogy a szél rázza az autót. Az autóban feltekertük a fűtést, nem fáztunk a májusi télben.

Hamra

Hamra

Másnap reggelre kiderült az ég, körbenéztünk egy kicsit a ragyogó napsütésben. A szomszédban lesiklópálya, a használathoz elegendő hóval. A lakóautó egy úgynevezett téli kempingben állt, vagyis a lakókocsik egy-egy fából épített sufni mellett parkoltak. A síelők ott tárolhatják a léceket és a többi felszerelést.

Hamra

Hamra

A tavasz másik jele, hogy a figyelmeztető táblák ellenére nem lehetett látni rénszarvasokat a hegyekben. Ezek az állatok nyáron feljebb húzódnak, télen lemerészkednek, hogy élelmet keressenek.

A norvég oldalra átérve hasonló táj fogadott bennünket. Egyik megállónk alkalmából pár lépést tettem a hóban, hogy megtudjam, milyen mély. Nem jutottam messzire, mert hamar bokáig süllyedtem, a téli csapadék befolyt a cipőmbe. A kísérlet zoknicserével végződött.

májusi hó // snö i maj

Tovább autózva lassanként megjelentek a rügyek a fákon, az idő is melegebb lett, mire Rørosba érkeztünk. A régi, hangulatos bányaváros az UNESCO világörökség listáján szerepel. A helyszínen sétálva magunk előtt láttuk a település egykori működését, a bányászkunyhók lakóinak életét.

Røros

Røros

Røros

Magasan a háztetők fölé emelkedik Røros város nyolcszögletű temploma. Az évnek ebben a részében sajnos nincs nyitva, de én mégis szerettem volna belülről is látni. Bekopogtam a szemközti parókiára, az ajtót nyitó hölgynek elmondtam svédül, hogy mi járatban vagyok. A kedves asszony ékes norvég nyelven elmagyarázta, hogy a kulcsot sajnos épp kölcsönadta valakinek, de létezik egy pótkulcs, csak nem tudja, hol. Hosszú percekig kereste a norvég hölgy a kulcsot az irodában, de sajnos eredménytelenül. Búcsúzóul még javasolta, hogy nézzek körül mégegyszer a templomkertben, ha látok valakit, aki ott tesz-vesz, ő lesz az én emberem. Nem találtam meg az illetékest, de ez a kedvesség és segítőkészség kárpótolt az elmulasztott látványért.

Røros templom / kyrka

Péntek délután Støren felé vettük az irányt, hogy a barátaink vendégszeretetét élvezzük néhány napig. Érkezésünk után kezdetét vette a bábeli zürzavar: a barátnőm és én magyarul beszéltünk egymással, a svéd férfiak svédül, amit mindnyájan értettünk. A barátnőm norvégul szólt a társasághoz, ami szintén működött. A házigazdáink pedig norvégul diskuráltak egymás közt. A kisbabájuk garantáltan több nyelven megtanul majd.

Május 17. fontos dátum arrafelé, ugyanis aznap van a norvég nemzeti ünnep. Egész délelőtt esett az eső („tipikus Norvégia” – gondolják ilyenkor a svédek), de mire útnak indultunk, hogy mi is részt vegyünk az ünnepségen, addigra elállt a zivatar. A falu apraja-nagyja népviseletbe, vagy ünneplőruhába öltözött, hogy részt vegyen a felvonuláson. Úgy tűnt, hogy a háromezerfős település minden lakója kint van az utcán, norvég zászlóval a kézben. A menet többek között érintette az öregek otthonát. Még a nagyon idősek is szép ruhába öltöztek és a teraszon üldögélve integettek a sokadalomnak. A felvonulók hurrá! Hurrá! Felkiáltással üdvözölték a bentlakókat, majd a fúvószenekar is rázendített egy vidám indulóra. A menet végül a kulturális központhoz érkezett. A falu vezetője hosszú beszédet intézett az egybegyűltekhez, melynek üzenete az volt, hogy mindenki érezze magát biztonságban Norvégiában. Valóban, a nemzeti  ünnepen bevándorlók is részt vettek családostul, ők is ünnepelték Norvégiát. A hallgatóság része volt néhány fiatal is, akik piros színű, filctollal teleírkált kertésznadrágban jelentek meg. Megtudtam, hogy ők középiskolás, végzős diákok.
Akik megváltották a belépőjegyet, azok megnézhették a sokszínű, ünnepi műsort a színházteremben. A kórus, a zenekar, de még a taekwondo bemutató is Norvégia tiszteletére szólt. Gyerekek, felnőttek, idősek és fiatalok egyaránt közreműködtek. Mindenki egyenlő volt, senki nem volt norvégabb a másiknál. Egy csoport sem sajátította ki magának a jogot, hogy ők a hagyomány valódi örökösei. Senki nem fújt a másikra. A más nyelven beszélők, a más bőrszínűek is ugyanúgy lengették a norvég zászlót, senki nem vegzálta őket. Az emberek csak felvonultak, nem meneteltek. Rendőri biztosításra, kordonra nem volt szükség. A norvégok jótékony nacionalizmusa megmutatta, hogy képesek valamiért, nem pedig valami ellen összefogni. Isten éltessen, Norvégia!
Délután nekiálltunk grillezni a teraszon, sütött a nap, meleg volt. Mintha az időjárás is ünneplőbe öltözött volna.

norvég felvonulás // tåg

Vasárnap reggel tovább indultunk Trondheim irányába. A természet teljesen más arcát mutatta ezen a szakaszon. Már Størenben is harsogóan zöld volt a növényzet, ez a kép folytatódott most az út mentén.
Trondheimi látogatásunkat a Rockheim nevű könnyűzenei múzeummal kezdtük. Az olcsó belépőjegyet megváltva színvonalas, tartalmas, modern technikai megoldásokat felsorakoztató kiállítást láthattunk a norvég rockzene történetéről, valamint George Harrisonról és Eric Claptonról. Ne mulasszon el betérni, aki arra jár!

Rockheim

Városnéző sétánk következő célpontja az északi országok második legnagyobb temploma, a Nidaros dóm (Nidarosdomen) volt. Nidaros egyúttal Trondheim korábbi neve is. A templomba betérve épp orgonajáték zajlott, a hangszerek királynője betelítette zenével a hatalmas teret.

Nidaros dóm // Nidarosdomen

A templom mögött elterülő Nidelva-folyó túlpartján magasodott az erődítmény, balra pedig a híres trondheimi látkép: cölöpökön álló, színes raktárházak sorakoztak a folyó mentén. A napsütésben és nyári melegben órákig néztem volna a régi hídról a festői látványt. Hol van már a pár nappal ezelőtti hó? Szinte minden szembejövő embernek fagyi volt a kezében, a többi pedig a cukrászdában állt sorban egy kis hűsítő nyalánkságért.

Trondheim

Délután a jämtlandi hegyek felé vettük az irányt, az őszi természeten és a hóbuckákon már meg sem lepődtem. A határ svéd oldalán Tännforsenben táboroztunk le. A kellemes, tavaszi estén lesétáltunk az erdőben Svédország legnagyobb vízeséséhez. Fent hatalmas robajjal áradt a víz, lent hóból épített kiskapu várta a kirándulókat. Egy éjjel-nappal nyitva tartó, tiszta, rendes, erdei wc is akadt a pihenőhely mellett, ami kerekesszékkel is könnyedén igénybevehető.
Barna medve aznap éjjel sem támadt ránk, így hétfőn reggel nyugodt szívvel indultunk haza.

Tännforsen vízesés

Toalett az erdőben // Toalett i skogen

1000 km.

Årets första husbilsresa ledde till Norge. Bilen var förberedd, kylskåpet var fullt, så vi åkte iväg från det vårlika Sundsvall. Så fort vi närmade oss till fjällen, ändrades landskapsbilden. Det fanns inga gröna blad, gräset var gult. Lite som i Sundsvall för en månad sen. Sen såg vi vita fläckar vid vägen som snart blev ett sammanhängande snötäcke. På nästan alla gårdar stod parkerade snöskotrar som är lokalbefolkningens viktigaste transportmedel på vintern. Sjöarna var frusna (delvist eller helt). Första tecken av våren kunde man se på ortsbefolkningen: tonårskillarna hade bara en tröja på sig när de promenerade på gatan. Det var inte varmare än 3 grader.

Vi campade i Hamra (Hamrafjället) första kvällen. Det snöade och regnade, det blåste hårt. Vi samlade ihop våra sista krafter och försökte täcka fönstret med isoleringsmattan, som flög till alla håll, men ville inte stanna på rätt ställe. Vi kämpade med elementen som två polarforskare tills vi kunde fixa det. Därefter flydde vi in och kände hur vinden skakade bilen. Vi slog på värmen, så vi inte frös i vintervädret i maj.

Nästa morgon klarnade det och vi tittade runt i strålande solsken. I närheten fanns det en slalombacke, där fanns så mycket snö att man kunde åka skidor. Vår bil var parkerad på en vintercamping, som betyder att alla husvagnar stod bredvid en liten trästuga, var man packade in skidor och annan utrustning.

Et annat vårtecken: Trots varningsskyltarna för ren vid vägen, inte kunde man se en enda. De går upp högt i fjället när det är varmt och hämtas ner på hösten för att hitta mat.

På den norska sidan väntade oss samma landskapsbild. När vi tog en liten rast, gick jag in i snön för att få veta hur djupt det var. Detta gick inte så bra för jag sjönk i snön till fotknölarna och vattnet rann in i skorna. Experimentet slutade med strumpbyte.

När vi åkte vidare, började knopparna dyka upp på träden, och vädret blev varmare när vi nådde Røros. Den gamla, mysiga bergsstaden är på Unescos världsarvslista. När vi promenerade i staden, såg vi framför oss hur livet var när gruvarbetarna bodde där.

Högt över taken kan man se Røros åttahörniga kyrka. Fast den är inte öppen i maj, tänkte jag kolla inuti ändå. Jag gick till kyrkoherdebostället som var på andra sidan av gatan, knackade på dörren. En dam öppnade den och jag berättade till henne på svenska varför jag var där.  Hon svarade på norska att hon lånat ut nyckeln, men det måste finnas en extranyckel någonstans. Hon letade efter det några minuter, men tyvärr kunde hon inte hitta det. Hon ville hjälpa mig, så hon föreslog att titta runt vid kyrkan och om jag hittar någon som jobbar på kyrkogården, kan jag fråga personen. Jag hittade inte människan, men jag var glad över kvinnans snällhet och hjälpsamhet ändå.

Vid eftermiddag sidan åkte vi vidare till Støren för att njuta av våra vänners gästfrihet. Efter vår ankomst började vi med den lilla språkförbistringen: min väninna och jag pratade ungerska med varandra, de svenska männen snackade svenska som alla begrep. Min kompis pratade norska till alla, som vi förstod. Våra värdar pratade norska med varandra. Jag är säker att deras bäbis kommer att prata flera språk.

Den norska nationaldagen är 17 maj, så det är ett viktigt datum där. Det regnade hela förmiddagen (”typisk Norge” – tänker svenskarna), men när vi åkte till festen, slutade regna. Alla i byn hade folkdräkt eller fina kläder på sig. Det såg så ut, att alla 3000 invånarna var med i paraden och viftade med den norska flaggan. Tåget stannade vid äldreboendet. De gamla människorna hade fina kläder på sig, satte på terrassen och viftade till tåget som hälsade de med ”hurra! Hurra!” och blåsorkestern spelade för dem. Sen gick tåget vidare till kulturcentrumet, där ledaren i byn höll ett långt tal. Den viktigaste tanken var att alla skulle känna sig trygga i Norge. Ja, i festen deltog invandrarfamiljerna som också firade Norge. Där fanns några ungdomar som hade röda snickarbyxor eller overaller på sig, som var nerkladdade med tuschpenna. Jag fick veta att de hade skolavslutning.
De som köpte biljetter, kunde titta på det mångfaldiga, högtidliga programmet. Kören, orkestern och också en taekwondo presentation uppträdde för Norges ära. Barn, vuxna, gamla och unga deltog i programmet. Alla var lika, ingen av dem var mer „norsk” än de andra. Ingen grupp dök upp som skulle ta tillfället i akt och säga att de är de ensamma arvingar av traditionerna. De var inte ovänner med varandra. De som hade annan hudfärg och pratade annat språk, viftade också med norska flaggan. Ingen hade problem med detta. Folk tågade bara, men de marscherade inte. Det behövdes avspärrningar eller polisassistans.
Den fina nationalismen som norrmännen visade, fungerar ”för” något och inte ”mot” något. Grattis till nationaldagen, Norge!
På eftermiddag började vi grilla på terrassen. Det var varmt, solen sken. Det såg ut som om vädret fattade att det var högtid!

På söndag morgon åkte vi vidare till Trondheim. Naturen hade ett helt annat ansikte på den där sträckan än tidigare. Redan i Støren var växtlivet jättegrönt, samma bild fortsatte efter vägen norrut.

Vi började vårt besök i Trondheim på Rockheim, som är ett nytt museum om rockmusik. Efter att vi köpt de billiga biljetterna, kollade vi en fin, modern och imponerande utställning om den norska musikhistorien och en annan om George Harrison och Eric Clapton. Missa inte om ni är i närheten!

Vår sightseeingfärd fortsatte vi vid nordens näst största kyrka, som är Nidarosdomen. Nidaros var Trondheims tidigare namn. När vi gick in i kyrkan, spelades orgel. Instrumentens drottning fyllde katedralen med musik.
Bakom kyrkan, på andra sidan av Nidälven kan man se fästningen. Till vänster står de gamla lagerhusen vid älven som man bäst  kan se från den gamla bron.  Jag skulle ha tittat på den fina utsikten i sommarvädret i flera timmar. Det var svårt att komma ihåg att vi såg snö för några dagar sen. Folk som gick förbi hade mjukglass i händerna. De andra stod i kö på konditoriet.

På eftermiddag åkte vi vidare till Jämtlandsfjällen, men den här gången blev jag inte förvånad över den höstlika naturen och snön. På den svenska sidan av gränsen campade vi vid Tännforsen. På den mysiga vårkvällen promenerade vi ner i skogen till Sveriges största vattenfall. Uppe rann vattnet med stor kraft och där nere stod en liten port, som naturen byggt av snö. En fin och städad toalett, som är alltid öppen, stod vid parkeringen i skogen, som man lätt kunde använda även med rullstol.
Det var ingen björn som attackerade oss den där natten heller, så vi åkte hem på måndag i lugn och ro.

6000 km. lakóautóval – Hazafelé (hatodik rész) // 600 mil med husbil – På vägen hem (sjätte delen)

Első németországi megállónk Landshut volt. Hol máshol keresse az utazó a kempinget, mint a Campingplatzon? És nem csak ebben tűnt ki az ottani szállásunk. A délutáni órákban érkeztünk, kapu zárva, a sorompó leengedve, csendes pihenő 12 és 15 óra között. Gondoltuk, leparkolunk a kemping előtt, majd  háromkor behajtunk. Erre végül nem került sor, mert a házinéni rögtön beengedett minket azzal, hogy három óra után majd elintézzük a papírokat. Maga a kemping nagyon tetszett, utunk során ez volt a legolcsóbb és egyben legjobban kialakított szállás, kedves személyzettel.

Landshut óvárosában mindenképp érdemes sétát tenni. A vár, a díszletszerű, kis házak, a városháza és a folyóparti, hangulatos éttermek szemet gyönyörködtetőek.

Következő nap Nürnbergben pihentünk meg, de ez nem ment olyan egyszerűen. Eredeti tervünkben Erlangen szerepelt (Nürnbergtől kb. 20 km-re, északra), de pofátlanul ismét a csendes pihenő kellős közepén érkeztünk meg a kempinghez. A személyzet tagjai egyhangúlag rázták a fejüket, hogy oda ugyan háromig be nem hajtunk. Ezek után nem is akartunk. Inkább visszaautóztunk Nürnbergbe. A dugóban araszolva elég lassan haladtunk, de így nem volt gondunk a csendes pihenővel: három előtt néhány perccel érkeztünk a kempinghez. És pontban tizenöt óra nulla - nulla perckor megnyittatott, mi pedig bejelentkeztünk.

A szállásunk az úgynevezett dokumentációs központ (Dokumentationszentrum) közelében volt. Ez a centrum tulajdonképpen nem más, mint a náci Németország történetét bemutató múzeum. A részletes kiállítás szemléletesen vezeti végig a látogatókat a történelem ezen szakaszán, különös tekintettel Nürnbergre. Ugyanis a múzeum épülete azon a területen fekszik, amelyet a náci párt sajátított ki propagandacélokra és Reichsparteitagsgelände néven vonult be a történelembe. Mára az egész vidék amolyan fél-szellemvárossá vált. A mesterségesen kialakított Große Strasse azaz "Nagy utca" autóforgalma elenyésző. A múzeumot a Kongresszusi központban alakították ki, a kiállítás részeként megtekinthetjük az épületet is.

Továbbsétálva a parkban megtaláltuk a Zeppelin-mezőt. Albert Speer tervei alapján építették be a területet. A lelátókkal körbevett főtribün egyértelműen politikai célokat szolgált, Hitler itt tartotta a beszédeit a széles tömegeknek.
Ottjártunkkor éppen amerikai futball edzés folyt a helyszínen.

A náciknak pontos tervei voltak a területtel, de már nem volt idejük a megvalósításra. Azóta vásári épületek és stadion épült az üres telkekre, immár ideológiamentesen.

Nürnbergben járva természetesen helyi különlegességet ebédeltünk: nürnbergi kolbászokat savanyúkáposztával és pereccel. Ennek a "gyorsított" változata a három kolbász egy zsömlében, amit a helyiek drei im Weggla néven szoktak kérni a gyorsbüfében. Hamar kész, bőséges és olcsó.

Ebéd után átvonatoztunk Erlangenbe, hogy a rekkenő hőséget egy mikro sörfőzde árnyas kertjében vészeljük át. A sörkert neve Steinbach Bräu, aki már járt ott, emlékezni fog a finom sörre, amit ott ivott. Természetesen itt is találkoztunk magyarokkal. A fiúk a városban dolgoznak, egyikőjük műszaki területen, a másik pedig csomagol egy gyárban. Lelkesek és kitartóak. Innen is sok sikert kívánok nekik!

Nürnberg után már nem álltunk meg várost nézni, északnak tartottunk, hogy a rákövetkező nap átkompoljunk Dániába. Terveink között szerepelt, hogy Koppenhágában megpihenünk, de a kemping bejáratánál sorállás(!) volt, így inkább továbbutaztunk Helsingörbe. Miközben vártuk a Svédországba tartó kompot, vetettünk egy pillantást Hamlet várára.

Helsingborgba átérve első dolgunk volt letáborozni a tengerparti kempingben. Este hat és hét óra között különös dologra lettem figyelmes: étel és füstszag keveredése, szöszmötölés, sertepertélés majd minden "porta" előtt.  Igen, a svédek csak egyféle vacsorát tudnak elképzelni jó időben, a szabad ég alatt, ez pedig a grillezés. A tevékenység türelmet és nagy szakértelmet igényel, úgyhogy általában a férfiak végzik, már a viking kor óta. Másrészt viszont az előkészületek (bevásárlás) és az utómunkálatok (mosogatás) többnyire a nőkre hárulnak, mivel szegény férfiak épp eleget szenvedtek a forró grillsütő mellett, úgyhogy jobb, ha leülnek és isznak egy sört.

A grillezés fáradalmait kipihenve vágtunk neki másnap a svédországi szakasznak. Harmadnap léptük át Västernorrland megye határát, ahonnan már csak néhány kilométer választott el bennünket Sundsvalltól. Mikor hazaértünk, a kedves szomszédaink vörösborral és sajttállal vártak bennünket.

Vår första stopp i Tyskland var i Landshut. Vi hittade en camping, alldeles bredvid en plats som hette Campingplatz. Och inte bara därför var campingen så speciell. Vi kom fram på eftermiddag, porten var stängd, bommen var nere, det var eftermiddagsvila mellan klockan 12 och 15. Vi tänkte parkera utanför campingen, och vi skulle åka in klockan tre. Men det gjorde vi inte, för kvinnan vid porten släppte in oss och sa att vi skulle göra administrationen efter klockan tre. Under vår resa var den här campingen den billigaste och en av de bästa vad det gällde faciliteter, samtidigt som de hade trevlig personal.
Det lönar sig att ta en promenad i Landshuts gamla stan. Borgen, de scenografiska små husen, stadshuset och de mysiga restaurangerna vid floden gör en vacker impression för ögonen.

Nästa dag körde vi in i Nürnberg, men det gick inte så enkelt. Vår originalplan var att stanna i Erlangen (2 mil norrut från Nürnberg), men vi var så fräcka att vi kom fram mitt i eftermiddagsvilan. Personalen skakade på huvudet, nej, vi skulle inte alls köra in innan klockan tre. Men vi ville inte göra det heller. Vi åkte tillbaka till Nürnberg. Det tog mycket tid då det var kö på motorvägen, så vi slapp vänta så mycket vid campingen. Klockan femton noll-noll öppnades porten och vi checkade in.

Campingen var i närheten av s k Dokumentationscentret (Dokumentationszentrum). Det är faktiskt ett museet som visar Nazitysklands historia. Utställningen presenterar den här delen av historien detaljerat och målande, från synpunkt av Nürnberg. Museet ligger på en sammanhängande yta som var använt av nazis för propagandamål. Det här området fick namnet Reichsparteitagsgelände. Idag är det en halv-spökstad. På den breda gatan (Groβe Strasse) som användes för parader är det nästan ingen biltrafik.
Museet inrymdes i Kongresshallen som är en del av utställningen.
Vi gick vidare i parken för att hitta Zeppelinfelden. Området var byggt efter ritningar av Albert Speer. Tribunen och läktaren var användes för politiska möten. Här talade Hitler för sina anhängare eller möjligen dit kommenderade.
När vi var där, spelades amerikansk fotboll på området.

Nazis hade exakta planer med området, men de hade inte tid att genomföra dem. Senare byggde man mässhallar och stadion.


Eftersom vi var i Nürnberg, åt vi en lokal specialitet: Nürnberger korv med surkål (Sauerkraut) och kringla. Den här maträttens ”snabbare” version är tre korvar i bröd, som lokalbefolkningen brukar kalla det: drei im weggla. Man kan köpa det på alla korvkiosker. Fort gjort, lagom och billig mat.

Efter lunch åkte vi tåg till Erlangen för att överleva hettan på en skuggig gård på ett mikrobryggeri som hette Steinbach Bräu. Den som har varit där, ska alltid komma ihåg det goda ölet som hade druckit där.
Naturligtvis träffade vi några ungrare. Killarna jobbar i stan, en av dem är ingenjör, den andra var packare. De var entusiastiska och nöjda med sina jobb. Jag önskar dem lycka till!


Efter Nürnberg gjorde vi inga exkursioner mer, körde vi norrut för att åka färja till Danmark nästa dag. Vi planerade en stopp i Köpenhamn, men det var kö(!) utanför campingen, så vi körde vidare till Helsingör. Medan vi väntade på färjan till Sverige, kastade vi en blick på Hamlets slott.

I Helsingborg stannade vi på en camping vid havet. Det hände nånting konstigt där mellan klockan sex och sju: En blandning av mat- och röklukt i luften, folk grejsade på varje plats. Svenskarna kan bara göra en sorts middag när det är fint väder! Grillning! Sysselsättningen krävs mycket tålamod och skicklighet så endast män äro kallade! Detta måste vara en kvarleva från vikingatiden. Å andra sidan är förberedelser (handla mat) och efterarbete (diskning) kvinnans jobb, för de stackars männen blev helt utslitna vid den heta grillen och måste omedelbart sätta sig och ta en öl.

Utvilade efter grillningen, åkte vi norrut vidare nästa dag. Tredje dagen nådde vi gränsen till Västernorrlands län, några få mil från Sundsvall. När vi kom hem, bjud våra kära grannar oss på rött vin och ostbricka.

6000 km. lakóautóval – Az Alpokban (ötödik rész) // 600 mil med husbil – I Alperna (femte delen)

Ausztrián átutazva érdemes megállni Melkben és megnézni az apátságot. Nem lehet eltéveszteni, az épület már messziről látható az útról. A hatalmas, barokk remekmű lenyűgözően hatott rám ez alkalommal is. Bár a máig működő apátság közel 1000 éves történetre tekint vissza, az épület frissen felújított, a környezet rendezett, ahogy Ausztriában megszokhattuk. Az udvarban ingyen sétálhatunk, de a kiállításra és a kertbe belépőjegyet kell váltani. A lenyűgöző, gazdagon díszített templom megtekintéséért nem kötelező fizetni. Ottjártunkkor épp a kórus és a zenekar próbált az esti koncertre, Mozart: c-moll miséje tökéletsen illett a barokk stílusú épületegyütteshez.

Már nagyon vártuk, hogy végre a hegyek között kanyarogjunk, ami hamar be is következett. A sebességkorlátozó táblák szinte kilométerről kilométerre változtak, elég volt az egyiket elnézni és egy szikla mögül előugorva az osztrák rendőr máris lecsapott ránk. A gyorshajtást kár lenne tagadni, de ha már a kezében voltunk, minden mást is ellenőrzött a kocsiban. Mivel tulajdonképpen mindent rendben talált és "rendes embereknek" néztünk ki, így a papírok kitöltése közben már a lakóautóról érdeklődött:
- És meg vannak elégedve az autóval?
- Igen, nagyon jól bevált.
- Nekem is van egy Volkswagen lakóautóm.
- A rendőrök szoktak síelni az Alpokban?
- Igen, kötelességünk.
- Micsoda kemény munka!
- Így van!
És a büntetés kifizetése után nevetgélve, jókedvűen váltunk el tőle.

Admontba érkezve természetesen megálltunk az apátságnál, hogy megnézzük a kolostori könyvtárat. Nem akármilyen látvány tárult a szemünk elé: 70.000 könyv sorakozott a polcokon, témák szerint rendezve, gyönyörű környezetben. Ha arra jártok, ne menjetek el a könyvtár mellett, ne sajnáljátok a 9,5 € belépőt!

Az alpesi tájon továbbautózva szinte észrevétlenül jutottunk át Olaszországba. Csak az ország neve változott meg, a táj jellege nem. Ahogy felfelé kanyarogtunk a szűk, kis alpesi utakon, egyre szebben rajzolódtak elénk a Dolomitok. Megérkezve a kempingbe még impozánsabb volt a látvány. Körös-körül hegyek, mintha a Dolomitok a kemping része volna.

Maga a kemping olyan volt, mint egy oázis. A mosdók és a kiszolgáló helyiségek főúri rezidenciára emlékeztettek. Több étterem állt a vendégek rendelkezésére, de mi inkább magunk készítettünk ebédet: Prosciutto e melone, azaz a sonkás dinnye megfelelő fogás volt, nem is kívántunk mást a nagy melegben. A mutatványt többször is megismételtük, mert mindenhol kiváló alapanyagokat találtunk hozzá.

Mivel még mindig nem volt elegünk a hegyekből, így Innsbruckba utaztunk tovább. Itt is a hegyek között szálltunk meg, a látvány páratlan:

A város jelképe az Aranytető (Goldenes Dachl), ami a legtöbb turistát a városba csalogatja. A faragások között a magyar címer is látható. 

Ráadás: Az épület mellett finn kórus énekelt.

Om man åker genom Österrike, måste man stanna i Melk för att titta på stiftet. Det är omöjligt att gå fel, man ser byggnaden från vägen på långt avstånd. Det monumentala konstverket gjorde ett övermäktigt intryck igen. Trots att stiftet har varit verksamt 1000 år, ser byggnaden nyrenoverad ut, miljön är i ordning, som man är van i Österrike. Man kan promenera gratis i gården, men man måste köpa biljett för att titta på utställningen och gården. Man behöver inte betala för att besöka den överväldigande, rikt dekorerade kyrkan. När vi var där, kören och orkestern repeterade innan kvällens konsert, Mozarts mässa i c-moll passade perfekt till den barocka kyrkan.  Jag är glad för att vi fick möjlighet att lyssna lite på genrepet.

Vi längtade så mycket för att åka genom Alperna, och det kom snart. Hastighetsbegränsningsskyltarna ändrade sig nästan varje kilometer, det räckte att missa en, och en österrikisk polis hoppade ut bakom en klippa och grep oss. Fortkörningen var solklar, men han kontrollerade allt annat i bilen också. Eftersom han fann att allt var i sin ordning, och vi såg som ”ordentligt folk” ut, frågade han om bilen medan han skrev böter.
- Är du nöjd med bilen?
- Ja, det funkar jättebra.
- Jag har också en Volkswagen camper.
- Brukar polismän åka skidor i Alperna?
- Ja, vi alppoliser måste göra det i tjänsten.
- Vilket hårt jobb!
- Visst är det!
Efter betalningen av böter, sa vi skrattande hej då till honom.


När vi kom fram till i Admont, tittade vi på klostrets bibliotek. 70.000 böcker stod på vita hyllor, sorterad i olika ämnen. Allt fanns i en härlig byggnad. Om ni är krokarna, missa inte biblioteket! Det är värt 9,50€.


Vi åkte vidare i Alperna, bara statens namn blev annorlunda: Italien. Man märker inte att man kom till ett annat land, landskapet var det samma. När vi åkte upp på de små alpvägarna, kom Dolomiterna ännu närmare. I campingen blev utsikten ännu mer fantastisk. Berg överallt, som om de skulle tillhöra till campingen. Toaletter och servicehus såg så ut om de vore en del av en kunglig bostad. På campingen (som fått flera utmärkelser) fanns flera restauranger av olika klass, men vi gjorde lunch själv: prosciutto e melone var lagom maträtt, vi ville inte ha något mer i det varma vädret. Det gjorde vi många gånger, för vi hittade bra råvaror överallt.

Eftersom vi inte blev trötta av bergen, åkte vi vidare till Innsbruck. Här bodde vi också i bergen. Utsikten är makalös:

Stadens symbol är det Gyllene taket (Goldenes Dachl), som lockar massor av turister till staden. På balkongen kan man se den ungerska skölden (andra från vänster).

Extra: bredvid byggnaden sjöng en finsk kör.