Lakóautóval Európában. Hihetetlen kempingmese (negyedik rész) // Med husbil i Europa. En osannolik campingsaga (fjärde delen)

Történetünk a Haller utcai kempingben vette kezdetét, mivel idén is ott rendeztük be a főhadiszállásunkat a budapesti tartózkodásunk során. Mindig izgalmas végigsétálni a táborhelyen, hallgatni a bábeli zűrzavart, tanulmányozni a járműkavalkádot és figyelni a rendszámokat, hátha találkozunk egy földivel északról. Így tűnt fel egyik alkalommal egy norvég lakóautó a vizesblokk környékén. Élettársam útja épp a mosdóhoz vezetett, de a skandináv családnak megörülve megállt náluk néhány szóra.

A kedves, fiatal párral és az óvodás kislányukkal hamar megtaláltuk a közös hangot, sokat beszélgettünk velük. Kiderült, hogy nem csak nyaralni mentek Magyarországra az új lakóautóval, de a kíváncsiság is hajtotta őket. Úticéljuk nem Budapest, hanem egy falu, ahonnan a család hölgy tagja (a továbbiakban nevezzük őt Hófehérkének) származott. Hófehérke annyit tudott, hogy négy éves korában, egy magyar gyermekotthonból fogadták örökbe Norvégiába. Ott nőtt fel az egyik vér szerinti testvérével, szerető családban. Magyarországról szinte nincs is emléke és a magyar nyelvet is elfelejtette az új környezetben. A keresztlevele volt az egyetlen támpont, amelyen szülei neve és az akkori lakhelyük szerepelt. Az volt a tervük, hogy odautaznak és körülnéznek egy kicsit a faluban. Olyan jó kapcsolatba kerültünk velük, hogy telefonszámot cseréltünk és megbeszéltük, hogy a Balatonnál találkozunk néhány nap múlva.

De már másnap csörgött a telefonom. Új barátaink elmesélték, hogy éppen Hófehérke szülőfalujában vannak és az utcán kérdezősködnének a helyiektől, de nem boldogulnak, mert senki nem beszél angolul. Átadták nekem a magyar házaspárt, akik épp a keresztlevelet böngészték. Elmondtam nekik a telefonban, hogy miről van szó. Hallottam, ahogy a vonal másik végén összedugják a fejüket, végül így kiáltott oda a helybeli asszony a férjének: „Megvannak, apukám, megvannak!” Kiderült, hogy ismerik Hófehérke édesapját, aki azóta is ott lakik a faluban. Azonnal érte mentek.

Az egymásra találás első pillanatait hagyjuk meg apának és lányának. A megilletődést kérdések sora követte, melyeket a közös nyelv hiányában nem tudtak megbeszélni, így ismét csörgött a telefonom. Hófehérke elmondta nekem, hogy mit szeretne tudni, amit én tolmácsoltam az apukának magyarul, majd a választ lefordítottam svédre Hófehérkének. A norvégul feletett kérdéseit nem mindig értettem a telefonban. Fontos témákról lévén szó, inkább biztosra mentem és az élettársamtól kértem segítséget. Született svédként ő tisztán érti a norvégokat. Tehát apa és lánya egyik első beszélgetése így zajlott le: Hófehérke norvég mondatait az élettársam fordította nekem svédre, amit én magyarra tolmácsoltam az apukának, akinek a válaszát svédül adtam tovább közvetlenül Hófehérkének. A körtelefonnak köszönhetően a legfontosabb dolgok azonnal kiderültek. Sajnos az is, hogy a lány édesanyja fiatalon elhunyt.

A történet folytatását már a Balatonon mesélték el, ahol együtt jártuk a vidéket napközben és egymás mellett táboroztunk a kempingben. Nem csak az apuka, de a többi rokon is szeretettel fogadta Hófehérkét és családját. A telefon fordítóprogramja segítségével kommunikáltak egymással, megegyeztek, hogy tartani fogják a kapcsolatot. A Balatonról fel is hívtuk az apukát, hogyha rajtam keresztül is, de mégiscsak tudjanak beszélni egymással.

Újdonsült barátaink kislánya uralta legjobban a helyzetet. Számára teljesen természetes, hogy megismerték anyu új családját. Közös nyelv nélkül is megtalálta velük a hangot, most is gyakran emlegeti őket.

Azóta apa és lánya sms-ben tartják a kapcsolatot. Hófehérke tanul magyarul, de nincs könnyű dolga, úgyhogy sokszor segítek értelmezni, lefordítani egy-egy üzenetet. Ezáltal a skandináv szókincsemet is bővítem, mivel több speciális, a svédtől teljesen eltérő norvég szót ismertem meg. Azt hiszem, Hófehérke is hasonlóan áll a svéd nyelvvel.

Norvég barátaink szeretnének ismét Magyarországra utazni. Remélem, hogy ez a vágyuk mielőbb teljesül!

Ennek a mesének a tanulsága, hogy érdemes jó helyen parkolni a kempingben.

Berättelsen börjar på Camping Haller, för vi hade vårt högkvarter där med husbilen under vår vistelse i Budapest. Det är alltid spännande att promenera genom campingen, lyssna på många olika språk som pratas runt mig och samtidigt, inspektera bilarna och registreringsskyltarna, kanske träffar man folk från Norden. På sådant sätt dök det upp en norsk husbil, som parkerade nära toan. När sambon var på väg till avträdet, började han prata med norrmännen, så lärde känna ett snällt norsk par och deras gulliga lilla dotter.

Vi snackade med dem mycket. De berättade, att de kom till Ungern med den nya husbilen inte bara för nöjes skull, men de har också ett uppdrag. Deras resmål är inte Budapest, men en liten by varifrån hustrun kommer. Hon (jag ska kalla henne Snövit) vet bara att hon blev adopterad från ett ungerskt barnhem till Norge när hon var fyra år gammal. Hon växte upp där i en kärleksfull familj med ett av sina biologiska syskon. Hon har nästan inget minne från Ungern och hon glömde språket i den nya miljön. Hennes dopattest var den enda ledtråd, till föräldrarnas namn och födelseplatsen stod på den. Deras plan var att åka dit och kolla runt lite i byn. Vi hade så bra förhållande med dem, att vi bytte telefonnummer och bestämde oss, att vi skulle träffas vid Balatonsjön om några dagar.

Men min telefon ringde redan nästa dag. Våra nya vänner berättade, att de är i Snövits hemby just nu och de försöker fråga folk, men det inte går bra, för de inte pratar engelska. Jag fick prata med ett ungerskt par som höll på att studera dopattesten. Jag berättade för dem, hur läget var och jag hörde hur de diskuterade på andra sidan av telefonluren. Till slut ropade kvinnan i den lilla byn till sin man: ”Vi vet vilka de är, gubben!” Vi fick veta, att de känner till Snövits far som bor fortfarande i byn. De människor som kände fadern gav sig i väg och hämtade honom.

De var rörda och de hade så många frågor samtidigt. Eftersom de inte kunde prata med varandra, ringde min telefon igen. Snövit berättade för mig vad hon ville veta, som jag tolkade till pappan på ungerska och jag sa svaret till Snövit på svenska. Hon ställde sina frågor på norska, som jag inte alltid kunde förstå i telefonen. Eftersom det var viktigt, bad jag om hjälp från min svenska sambo som förstår norska utan problem. Så ett av de första samtalen mellan fadern och dottern såg så ut: min sambo översatte mig Snövits norska meningar till svenska, som jag tolkade på ungerska till hennes far, hans svar sa jag direkt till Snövit på norska. På sådant sett fick de veta de viktigaste informationer om varandra. Tyvärr dog Snövits mamma ung.

Fortsättningen förklarade de vid Balatonsjön, var vi campade bredvid varandra och hade gemensamma aktiviteter på dagarna. Inte bara pappan, men hela släkten välkomnade Snövit och hennes familj med kärlek. De pratade med varandra genom telefonens översättningsprogram. De var överens att de skulle hålla kontakten i framtiden. Vid Balatonsjön ringde vi fadern för att de kan prata med varandra (genom mig).

Våra nya vänners lilla dotter behandlade situationen på bästa sett. För henne var det helt naturligt att träffa mammas nya familj. Utan något gemensamt språk klarade hon sig med dem och hon brukar snacka om dem fortfarande.
Sedan detta håller fadern och dottern kontakten via sms. Snövit håller på att lära sig ungerska, som är inte lätt förstås, så jag brukar hjälpa henne att översätta några meddelanden. Med detta breddar jag mig mitt skandinaviska ordförråd, för jag har lärt mig flera ord som är annorlunda på norska. Jag tror, att Snövit har samma upplevelse med svenskan.

Våra norska vänner vill åka till Ungern igen. Jag hoppas, att deras önskan ska bli verklighet så fort som möjligt!

Denna sagas sensmoral är: Att det är bra att parkera på  rätt ställe när man campar.

Nyolc évszak öt nap alatt, avagy szomszédolás Norvégiában // Åtta årstider under fem dagar, eller grannbesök i Norge

Idei első lakóautós túránk Norvégiába vezetett. A kocsi felkészítve, a spájz és a hűtő megpakolva, így indultunk el a sundsvalli tavaszból. Ahogy közeledtünk a hegyek felé, megváltozott a tájkép. Sehol egy zöld levél, a fű is sárga. Mint Sundsvallban egy hónappal ezelőtt. Később az út mentén feltűnt egy-két fehér folt, majd hamarosan összefüggő hótakarót láttunk a földeken. A legtöbb porta előtt még kint parkolt a helyiek legfontosabb téli közlekedési eszköze: a motoros szán. A tavak részben vagy egészben még be voltak fagyva. A tavasz első jeleit a bennszülött lakosságon lehetett észlelni: a tizenéves srácok egy szál pulóverben mászkáltak az utcán. Nem lehetett több három foknál.

Első este Hamrában (Hamrafjället) táboroztunk le. Hullt a hó és a havaseső, erősen fújt a szél. Utolsó erőnket összeszedve próbáltuk ráerősíteni az autó ablakára a szigetelő takarót, de valahogy mindenfelé akart szállni, csak a megfelelő helyre nem. A Deltából ismerős sarkkutató jelenetet túllicitálva küzdöttünk az elemekkel, mire mindent elrendeztünk. Utána már csak bentről éreztük, ahogy a szél rázza az autót. Az autóban feltekertük a fűtést, nem fáztunk a májusi télben.

Hamra

Hamra

Másnap reggelre kiderült az ég, körbenéztünk egy kicsit a ragyogó napsütésben. A szomszédban lesiklópálya, a használathoz elegendő hóval. A lakóautó egy úgynevezett téli kempingben állt, vagyis a lakókocsik egy-egy fából épített sufni mellett parkoltak. A síelők ott tárolhatják a léceket és a többi felszerelést.

Hamra

Hamra

A tavasz másik jele, hogy a figyelmeztető táblák ellenére nem lehetett látni rénszarvasokat a hegyekben. Ezek az állatok nyáron feljebb húzódnak, télen lemerészkednek, hogy élelmet keressenek.

A norvég oldalra átérve hasonló táj fogadott bennünket. Egyik megállónk alkalmából pár lépést tettem a hóban, hogy megtudjam, milyen mély. Nem jutottam messzire, mert hamar bokáig süllyedtem, a téli csapadék befolyt a cipőmbe. A kísérlet zoknicserével végződött.

májusi hó // snö i maj

Tovább autózva lassanként megjelentek a rügyek a fákon, az idő is melegebb lett, mire Rørosba érkeztünk. A régi, hangulatos bányaváros az UNESCO világörökség listáján szerepel. A helyszínen sétálva magunk előtt láttuk a település egykori működését, a bányászkunyhók lakóinak életét.

Røros

Røros

Røros

Magasan a háztetők fölé emelkedik Røros város nyolcszögletű temploma. Az évnek ebben a részében sajnos nincs nyitva, de én mégis szerettem volna belülről is látni. Bekopogtam a szemközti parókiára, az ajtót nyitó hölgynek elmondtam svédül, hogy mi járatban vagyok. A kedves asszony ékes norvég nyelven elmagyarázta, hogy a kulcsot sajnos épp kölcsönadta valakinek, de létezik egy pótkulcs, csak nem tudja, hol. Hosszú percekig kereste a norvég hölgy a kulcsot az irodában, de sajnos eredménytelenül. Búcsúzóul még javasolta, hogy nézzek körül mégegyszer a templomkertben, ha látok valakit, aki ott tesz-vesz, ő lesz az én emberem. Nem találtam meg az illetékest, de ez a kedvesség és segítőkészség kárpótolt az elmulasztott látványért.

Røros templom / kyrka

Péntek délután Støren felé vettük az irányt, hogy a barátaink vendégszeretetét élvezzük néhány napig. Érkezésünk után kezdetét vette a bábeli zürzavar: a barátnőm és én magyarul beszéltünk egymással, a svéd férfiak svédül, amit mindnyájan értettünk. A barátnőm norvégul szólt a társasághoz, ami szintén működött. A házigazdáink pedig norvégul diskuráltak egymás közt. A kisbabájuk garantáltan több nyelven megtanul majd.

Május 17. fontos dátum arrafelé, ugyanis aznap van a norvég nemzeti ünnep. Egész délelőtt esett az eső („tipikus Norvégia” – gondolják ilyenkor a svédek), de mire útnak indultunk, hogy mi is részt vegyünk az ünnepségen, addigra elállt a zivatar. A falu apraja-nagyja népviseletbe, vagy ünneplőruhába öltözött, hogy részt vegyen a felvonuláson. Úgy tűnt, hogy a háromezerfős település minden lakója kint van az utcán, norvég zászlóval a kézben. A menet többek között érintette az öregek otthonát. Még a nagyon idősek is szép ruhába öltöztek és a teraszon üldögélve integettek a sokadalomnak. A felvonulók hurrá! Hurrá! Felkiáltással üdvözölték a bentlakókat, majd a fúvószenekar is rázendített egy vidám indulóra. A menet végül a kulturális központhoz érkezett. A falu vezetője hosszú beszédet intézett az egybegyűltekhez, melynek üzenete az volt, hogy mindenki érezze magát biztonságban Norvégiában. Valóban, a nemzeti  ünnepen bevándorlók is részt vettek családostul, ők is ünnepelték Norvégiát. A hallgatóság része volt néhány fiatal is, akik piros színű, filctollal teleírkált kertésznadrágban jelentek meg. Megtudtam, hogy ők középiskolás, végzős diákok.
Akik megváltották a belépőjegyet, azok megnézhették a sokszínű, ünnepi műsort a színházteremben. A kórus, a zenekar, de még a taekwondo bemutató is Norvégia tiszteletére szólt. Gyerekek, felnőttek, idősek és fiatalok egyaránt közreműködtek. Mindenki egyenlő volt, senki nem volt norvégabb a másiknál. Egy csoport sem sajátította ki magának a jogot, hogy ők a hagyomány valódi örökösei. Senki nem fújt a másikra. A más nyelven beszélők, a más bőrszínűek is ugyanúgy lengették a norvég zászlót, senki nem vegzálta őket. Az emberek csak felvonultak, nem meneteltek. Rendőri biztosításra, kordonra nem volt szükség. A norvégok jótékony nacionalizmusa megmutatta, hogy képesek valamiért, nem pedig valami ellen összefogni. Isten éltessen, Norvégia!
Délután nekiálltunk grillezni a teraszon, sütött a nap, meleg volt. Mintha az időjárás is ünneplőbe öltözött volna.

norvég felvonulás // tåg

Vasárnap reggel tovább indultunk Trondheim irányába. A természet teljesen más arcát mutatta ezen a szakaszon. Már Størenben is harsogóan zöld volt a növényzet, ez a kép folytatódott most az út mentén.
Trondheimi látogatásunkat a Rockheim nevű könnyűzenei múzeummal kezdtük. Az olcsó belépőjegyet megváltva színvonalas, tartalmas, modern technikai megoldásokat felsorakoztató kiállítást láthattunk a norvég rockzene történetéről, valamint George Harrisonról és Eric Claptonról. Ne mulasszon el betérni, aki arra jár!

Rockheim

Városnéző sétánk következő célpontja az északi országok második legnagyobb temploma, a Nidaros dóm (Nidarosdomen) volt. Nidaros egyúttal Trondheim korábbi neve is. A templomba betérve épp orgonajáték zajlott, a hangszerek királynője betelítette zenével a hatalmas teret.

Nidaros dóm // Nidarosdomen

A templom mögött elterülő Nidelva-folyó túlpartján magasodott az erődítmény, balra pedig a híres trondheimi látkép: cölöpökön álló, színes raktárházak sorakoztak a folyó mentén. A napsütésben és nyári melegben órákig néztem volna a régi hídról a festői látványt. Hol van már a pár nappal ezelőtti hó? Szinte minden szembejövő embernek fagyi volt a kezében, a többi pedig a cukrászdában állt sorban egy kis hűsítő nyalánkságért.

Trondheim

Délután a jämtlandi hegyek felé vettük az irányt, az őszi természeten és a hóbuckákon már meg sem lepődtem. A határ svéd oldalán Tännforsenben táboroztunk le. A kellemes, tavaszi estén lesétáltunk az erdőben Svédország legnagyobb vízeséséhez. Fent hatalmas robajjal áradt a víz, lent hóból épített kiskapu várta a kirándulókat. Egy éjjel-nappal nyitva tartó, tiszta, rendes, erdei wc is akadt a pihenőhely mellett, ami kerekesszékkel is könnyedén igénybevehető.
Barna medve aznap éjjel sem támadt ránk, így hétfőn reggel nyugodt szívvel indultunk haza.

Tännforsen vízesés

Toalett az erdőben // Toalett i skogen

1000 km.

Årets första husbilsresa ledde till Norge. Bilen var förberedd, kylskåpet var fullt, så vi åkte iväg från det vårlika Sundsvall. Så fort vi närmade oss till fjällen, ändrades landskapsbilden. Det fanns inga gröna blad, gräset var gult. Lite som i Sundsvall för en månad sen. Sen såg vi vita fläckar vid vägen som snart blev ett sammanhängande snötäcke. På nästan alla gårdar stod parkerade snöskotrar som är lokalbefolkningens viktigaste transportmedel på vintern. Sjöarna var frusna (delvist eller helt). Första tecken av våren kunde man se på ortsbefolkningen: tonårskillarna hade bara en tröja på sig när de promenerade på gatan. Det var inte varmare än 3 grader.

Vi campade i Hamra (Hamrafjället) första kvällen. Det snöade och regnade, det blåste hårt. Vi samlade ihop våra sista krafter och försökte täcka fönstret med isoleringsmattan, som flög till alla håll, men ville inte stanna på rätt ställe. Vi kämpade med elementen som två polarforskare tills vi kunde fixa det. Därefter flydde vi in och kände hur vinden skakade bilen. Vi slog på värmen, så vi inte frös i vintervädret i maj.

Nästa morgon klarnade det och vi tittade runt i strålande solsken. I närheten fanns det en slalombacke, där fanns så mycket snö att man kunde åka skidor. Vår bil var parkerad på en vintercamping, som betyder att alla husvagnar stod bredvid en liten trästuga, var man packade in skidor och annan utrustning.

Et annat vårtecken: Trots varningsskyltarna för ren vid vägen, inte kunde man se en enda. De går upp högt i fjället när det är varmt och hämtas ner på hösten för att hitta mat.

På den norska sidan väntade oss samma landskapsbild. När vi tog en liten rast, gick jag in i snön för att få veta hur djupt det var. Detta gick inte så bra för jag sjönk i snön till fotknölarna och vattnet rann in i skorna. Experimentet slutade med strumpbyte.

När vi åkte vidare, började knopparna dyka upp på träden, och vädret blev varmare när vi nådde Røros. Den gamla, mysiga bergsstaden är på Unescos världsarvslista. När vi promenerade i staden, såg vi framför oss hur livet var när gruvarbetarna bodde där.

Högt över taken kan man se Røros åttahörniga kyrka. Fast den är inte öppen i maj, tänkte jag kolla inuti ändå. Jag gick till kyrkoherdebostället som var på andra sidan av gatan, knackade på dörren. En dam öppnade den och jag berättade till henne på svenska varför jag var där.  Hon svarade på norska att hon lånat ut nyckeln, men det måste finnas en extranyckel någonstans. Hon letade efter det några minuter, men tyvärr kunde hon inte hitta det. Hon ville hjälpa mig, så hon föreslog att titta runt vid kyrkan och om jag hittar någon som jobbar på kyrkogården, kan jag fråga personen. Jag hittade inte människan, men jag var glad över kvinnans snällhet och hjälpsamhet ändå.

Vid eftermiddag sidan åkte vi vidare till Støren för att njuta av våra vänners gästfrihet. Efter vår ankomst började vi med den lilla språkförbistringen: min väninna och jag pratade ungerska med varandra, de svenska männen snackade svenska som alla begrep. Min kompis pratade norska till alla, som vi förstod. Våra värdar pratade norska med varandra. Jag är säker att deras bäbis kommer att prata flera språk.

Den norska nationaldagen är 17 maj, så det är ett viktigt datum där. Det regnade hela förmiddagen (”typisk Norge” – tänker svenskarna), men när vi åkte till festen, slutade regna. Alla i byn hade folkdräkt eller fina kläder på sig. Det såg så ut, att alla 3000 invånarna var med i paraden och viftade med den norska flaggan. Tåget stannade vid äldreboendet. De gamla människorna hade fina kläder på sig, satte på terrassen och viftade till tåget som hälsade de med ”hurra! Hurra!” och blåsorkestern spelade för dem. Sen gick tåget vidare till kulturcentrumet, där ledaren i byn höll ett långt tal. Den viktigaste tanken var att alla skulle känna sig trygga i Norge. Ja, i festen deltog invandrarfamiljerna som också firade Norge. Där fanns några ungdomar som hade röda snickarbyxor eller overaller på sig, som var nerkladdade med tuschpenna. Jag fick veta att de hade skolavslutning.
De som köpte biljetter, kunde titta på det mångfaldiga, högtidliga programmet. Kören, orkestern och också en taekwondo presentation uppträdde för Norges ära. Barn, vuxna, gamla och unga deltog i programmet. Alla var lika, ingen av dem var mer „norsk” än de andra. Ingen grupp dök upp som skulle ta tillfället i akt och säga att de är de ensamma arvingar av traditionerna. De var inte ovänner med varandra. De som hade annan hudfärg och pratade annat språk, viftade också med norska flaggan. Ingen hade problem med detta. Folk tågade bara, men de marscherade inte. Det behövdes avspärrningar eller polisassistans.
Den fina nationalismen som norrmännen visade, fungerar ”för” något och inte ”mot” något. Grattis till nationaldagen, Norge!
På eftermiddag började vi grilla på terrassen. Det var varmt, solen sken. Det såg ut som om vädret fattade att det var högtid!

På söndag morgon åkte vi vidare till Trondheim. Naturen hade ett helt annat ansikte på den där sträckan än tidigare. Redan i Støren var växtlivet jättegrönt, samma bild fortsatte efter vägen norrut.

Vi började vårt besök i Trondheim på Rockheim, som är ett nytt museum om rockmusik. Efter att vi köpt de billiga biljetterna, kollade vi en fin, modern och imponerande utställning om den norska musikhistorien och en annan om George Harrison och Eric Clapton. Missa inte om ni är i närheten!

Vår sightseeingfärd fortsatte vi vid nordens näst största kyrka, som är Nidarosdomen. Nidaros var Trondheims tidigare namn. När vi gick in i kyrkan, spelades orgel. Instrumentens drottning fyllde katedralen med musik.
Bakom kyrkan, på andra sidan av Nidälven kan man se fästningen. Till vänster står de gamla lagerhusen vid älven som man bäst  kan se från den gamla bron.  Jag skulle ha tittat på den fina utsikten i sommarvädret i flera timmar. Det var svårt att komma ihåg att vi såg snö för några dagar sen. Folk som gick förbi hade mjukglass i händerna. De andra stod i kö på konditoriet.

På eftermiddag åkte vi vidare till Jämtlandsfjällen, men den här gången blev jag inte förvånad över den höstlika naturen och snön. På den svenska sidan av gränsen campade vi vid Tännforsen. På den mysiga vårkvällen promenerade vi ner i skogen till Sveriges största vattenfall. Uppe rann vattnet med stor kraft och där nere stod en liten port, som naturen byggt av snö. En fin och städad toalett, som är alltid öppen, stod vid parkeringen i skogen, som man lätt kunde använda även med rullstol.
Det var ingen björn som attackerade oss den där natten heller, så vi åkte hem på måndag i lugn och ro.

Skandinávok egymás között // Skandinaverna sinsemellan

Néhány hete egy norvég hölgy látogatott el Sundsvallba, hogy meséljen a jegesmedvék földjéről, Spitzbergákról (Svalbard). Az előadás norvégul zajlott.
- Te tudsz norvégul? – kérdezte anyukám meglepődve, amikor beszámoltam neki a programról egyik Skype beszélgetésünk során.
- Nem, nem tudok, de ha odafigyelek, akkor elég jól megértem. – válaszoltam.

Írásban egyszerű a helyzet, egy svédül tudó hamar kibogozza, mi áll egy norvég vagy dán szövegben.
De az élőbeszéd összetettebb: ha egy svéd és egy norvég egymással diskurál, akkor mindegyik a saját anyanyelvét használja, mégis megértik egymást. A legtöbb szóra rá lehet jönni, de van néhány eltérés, ezeket ismeri a másik fél. Általában próbálják egymás helyzetét megkönnyíteni és a nyelvjárást háttérbe szorítva, érthetően kifejezni magukat, hogy a „kedves rokon” tudja őket követni. A felek nem egyenrangúak: a svédeket minden skandináv megérti, de ők maguk csak a norvégok és az artikuláló dánok mondanivalójával tudnak megbirkózni. A norvégok vannak a legjobb helyzetben, ők talán mindenkit értenek. A dánok úgy beszélnek, mintha forró krumpli lenne a szájukban. Ha azt akarják, hogy egész Skandinávia tudja követni a mondanivalójukat, akkor „skandinávul” beszélnek, tehát törekednek az érthető kiejtésre. De a többiek is igyekeznek, a norvégok kerülik a dialektust, a svédek pedig az „éneklést”.

Fölmerül a kérdés: vajon miért vesződnek, ha úgyis mindenki tud angolul, miért nem váltanak át a világnyelvre? A válasz az identitásban rejlik. A skandináv nyelvek egymáshoz való viszonya Stockholmra hasonlít: a hidakon átsétálva könnyűszerrel eljuthatunk a város egyik szigetéről a másikra. A skandináv nyelvek közötti átjárás ugyanígy lehetséges. A skandinávok Skandináviában, netán épp Skandináviáról a legkifejezőbb módon skandinávul tudnak beszélni.

Érdekesség, hogy egy Skandinávián belüli utazás nem számít külföldre látogatásnak. Ugyanígy „családban marad,” ha az északi rokonok egymással poénkodnak. A skandináv viccekben mindig a norvégok a „hülyék,” kivéve, ha ők tréfálkoznak, mert akkor a svédek.

Egy példa:
- Miért megy ki a norvég az erkélyre, ha villámlik?
- Mert azt hiszi, hogy fényképezik.

Ugye ismerős? A „mi” rendőrvicceink ugyanúgy léteznek Svédországban, csak a főszereplő változott meg.
Bárhogy is, ezeket a belső tréfákat félreteszik a skandinávok, ha jön az Euroviziós Dalfesztivál, mert akkor úgyis mindig egymásra szavaznak.

För några veckor sen kom en norsk kvinna till Sundsvall för att berätta om isbjörnarnas land, Svalbard. Hon pratade norska för den svenska publiken. 

- Kan du norska? – Frågade min mamma när jag berättade henne om detta via Skype.

- Nej, det kan jag inte, men jag kan förstå det ganska bra om jag lyssnar ordentligt. – svarade jag.

De som kan svenska, förstår norska och skriven danska ganska lätt. 

Det blir mer spännande i tal: en svensk och en norrman använder sina egna modersmål när de pratar med varandra. Trots detta fungerar samtalet. De förstår de flesta ord, och känner till undantagen.  Båda försöker att underlätta situationen och pratar tydligt, och undviker dialekter för att ”den kära släkten” kan förstå. Situationen är inte samma för alla skandinaver: alla förstår svenska, men svenskarna begriper bara norska och danskarna när de artikulerar. Norrmännen har det bästa läget, de förstår kanske alla. Danskarna pratar som om de hade en het potatis i munnen. Om de vill att hela Skandinavien förstår dem, pratar de ”skandinaviska”, så de försöker att snacka tydligt. Norrmännen undviker dialekter och svenskarna ”sjunger” inte.

Frågan dyker upp: eftersom alla kan engelska, varför de bryr sig om att prata skandinaviska, varför de inte byter till engelska? Svaret måste vara identitet. Förhållandet mellan de skandinaviska språken är likt Stockholm: det går lätt att promenera över broarna från en ö till en annan. Förhållandet mellan de skandinaviska språken är lite lika. Eventuellt skulle Skandinaverna kunna prata om Skandinavien på skandinaviska på detta sätt, liksom med små broar mellan språken. 

Det är intressant, när man åker inom i Skandinavien, räknas det inte som utlandsresa. Det stannar också i ”familjen”, när den nordiska släkten skojar med varandra. I de skandinaviska skämten är det alltid norrmannen som är ”den dumma.” Bortsett från när det är de som berättar vitsen, för de skrattar åt svenskarna. 

Ett exempel:

"Vet du varför norrmännen går ut på balkongen när det blixtrar?"

"Nej!"

"De tror de blir fotograferade."

Det är intressant att samma skämt finns i Ungern, men huvudkaraktären är polisen. 

Hur som helst skandinaverna slutar med de där interna striderna när Eurovision Song Contest kommer, för de alltid röstar på varandra.